Ez az a megálló

Nicol Etta: Ez az a megálló

Elmerengve bámultam a forgalmat, amelyben a busz már több mint fél órája araszolt előre. Egy ideje semmilyen izgalmas nem történt. Ugyanazok az autók előzték meg a buszt, majd néhány másodperc múlva újra láthattam az autóban ülőket, ahogy megint elhaladtunk mellettük. Végre ahhoz a megállóhoz közeledtünk, amelyiknél le akartam szállni. Odaálltam az ajtóhoz, és jeleztem. Még körülbelül ötszáz méter volt hátra, és alig vártam, hogy leszállhassak, mert akkor végre kiszabadulhattam a fojtogató hőségből, ami körülvett. A hátam mögött már jó ideje egy férfi és egy nő beszélgetett, de egészen idáig nem figyeltem rájuk.

– És azt az ingedet is ki kell dobni. – Hátranéztem, mert először azt gondoltam, hogy egy anya mondja a fiának, de egyből láttam, hogy nem így van.

– Melyiket? – kérdezte a férfi. Annyira nyugodt volt a hangja, hogy szinte irigyeltem érte. Én már a gondolatra is szinte robbantam, hogy bárki bármimet ki akarja dobni az engedélyem nélkül.

– Azt, amelyiket még Olaszországban vettük.

– De hiszen az a kedvenc ingem! – Igen, itt már jobban tudtam azonosulni vele. És igen, én az ingnek szurkoltam.

– Teljesen szét van mosva.

– Nem szeretném kidobni. A múltkor is a szemétben találtam meg a kedvenc pólómat – mondta a férfi. Megérdemelt volna egy tapsot.

– Mert lyukas volt.

– Én szerettem.

– Akkor is tönkre volt menve – hangzott a válasz, és majdnem megkérdeztem, hogy "És?"

Egy darabig hallgattak, amíg tovább araszoltunk a dugóban, és még úgy háromszáz méter volt hátra, amikor a nő újra megszólalt.

– A hétvégén rendet rakunk a szekrényedben. – Ez még jól is hangzott volna, ha nem hallom az előzményeket.

– Nem értem, hogy miért az én szekrényemben kell pakolni – hangzott a halk zsörtölődés.

– Mert van egy csomó cuccod, amit nem is veszel fel soha, és csak ott áll.

– És akkor mi van?

– Én nem férek el az enyémben és kell a hely.

– Szelektálj a sajátjaid között! Nem az én cuccom lett több.

– Nem érdekel. Akkor is kell nekem a hely.

A buszsofőrön kívül csak egy tini utazott velünk. Ő persze ránk se hederített.

Ötven méter sem volt már hátra a megállóig. Megfordultam, mert még egyszer meg akartam nézni őket. A férfi éppen akkor állt fel.

– Most hova mész? – kérdezte a nő.

– Leszállok.

– De hiszen még nem is értünk az út végére!

– Számomra most van itt a vége – válaszolta a férfi csendesen, és elindult.

A busz éppen beállt a megállóba, nyílt az ajtó, én pedig félreálltam az útból. Büszkeség, ez a legjobb szó arra, amit éreztem. Mielőtt én is kiléptem volna az ajtón, még egy pillantást vetettem a nőre. Lefagyva nézte, ahogy a férfi komótosan elsétál.