Egy séta kettesben

Nicol Etta: Egy séta kettesben

Lerakta a pohár limonádét a repedezett, mohával benőtt kőkorlátra, és várt. Ez lenne a jel? Kétféle üdvözlőital közül lehetett választani, és én az alkoholmentes mellett döntöttem. Felálltam a padról, és odasétáltam hozzá.

– A séta mai résztvevője? – kérdezte, ahogy közelebb értem, és lelépett néhány lépcsőfokot kezében a pohárral, amit már nyújtott is felém. Elegáns cipőjének talpa alatt megcsikordult a murva, ahogy leért hozzám.

– Hajnalka vagyok.

– Üdv nálunk. Péter vagyok, a mai túravezető.

– Egyedül leszek? – csodálkoztam.

– Igen. Ilyen még sosem fordult elő. Úgy tűnik, hogy kettesben fogunk sétálni.

– Ez jól hangzik – válaszoltam, és elvettem a limonádét. – Ezt itt kell meginnom?

– Egy darabig még itt leszünk, amíg elmondok néhány dolgot erről az épületről, úgyhogy szerintem igen.

– Nem tudok ennyit meginni. Ez rengeteg.

– Vissza is vihetem.

– Inkább én mennék – mondtam gyorsan, mert az járt a fejemben, hogy muszáj meglátogatnom a mellékhelyiséget.

– Ahogy gondolod.

– Felmentem a lépcsőn, be a hatalmas terembe, és leraktam a poharat az első utamba eső felületre, aztán megkerestem a női oldalt. Ezt a lehetőséget nem hagyhatom ki. Itt van egy nagyon-nagyon jó pasi, jegyűrű nélkül – igen, ezt tényleg volt időm megnézni –, és most indulunk egy egyórás napnyugtás sétára ebben a csodálatos kertben. Megigazítottam kissé szélfútta hajam, felraktam egy kis szájfényt halottsápadt számra, és már siettem is vissza hozzá. Ott várt a kőpadon, amin korábban én is ültem.

Felállt, ahogy közelebb léptem. Picit magasabb volt nálam, és arra gondoltam, hogy igen, talán a legváratlanabb pillanatban végre megtaláltam álmaim férfiját. Picit korábban is érkezhetett volna, de nem voltam telhetetlen.

– Minden megvan? – kérdezte, és én bólintottam. – Akkor kezdjük. Azért ennél az épületnél találkoztunk, mert ez van itt a kertben a legrégebben. Sok mindent túlélt, többek között két világháborút is, és közben végig megtartotta eredeti funkcióját.

– Nem lett túlságosan zsúfolt az idők során.

– A kert tervezői igyekeztek ezt elkerülni. Terjeszkedtek, és igyekeztek az újonnan érkezőket már más helyen elhelyezni. Most még csak ketten vagyunk, de amikor már feljön a hold, akkor kezdődik csak el igazán itt az élet.

– Már alig várom, hogy lássam.

– Örülök, hogy ennyire lelkes vagy.

– Miért ne lennék, hiszen a társaság már most is kifogástalan – válaszoltam, és ő értette. Nem volt vesztenivalóm, és ez adott egy olyan felszabadultságot, mint még soha semmi.

Elsétáltunk az épület mellett, az egyik kiépített úton.

– Azt kell tudni erről a területről, hogy az ezernyolcszázas évek elején még mocsár volt. Mikor tervbe vették a kert kialakítását, öt évbe telt a mocsarat lecsapolni. Akkor alakították ki a ma is látható fő útvonalakat benne. Ezek azóta sem változtak. Bár a háborúban sok fa elpusztult, időnként még el fogunk haladni néhány platánfa mellett, amelyeket még abban az időben ültettek.

– Megdöbbentő, hogy végigkísérték ezt a több mint kétszáz évet.

– Igen. Ezek a fák itt mindent láttak.

– Mennyi idő alatt jutunk el a végállomáshoz?

A férfi felnézett az égre. Egy felhő félig takarta a hegyek mögé leereszkedő napot.

– Még van fél óránk, annyi idő alatt épp odaérünk.

Egy szoborcsoporthoz értünk. Megálltunk, és kíváncsian hallgattam, ahogy teljes átéléssel az emlékműről beszélt. Tudtam, hogy évezredekig tudnám hallgatni. Akkora átéléssel mesélt, hogy teljesen magával ragadott.

– Ezek a séták bármikor megismételhetők? – kérdeztem, mikor egy pillanatra elhallgatott. Rám nézett, és végre elmosolyodott.

– Biztos vagyok benne, hogy az út végén meg tudunk állapodni egy újabb alkalomban – felelte.

– Nem szeretnék sokat várni rá – válaszoltam.

– Nem fogsz – mondta, és tovább sétáltunk. Kétoldalt a borostyán sötétzöld függönye futott fel a fák törzsein.

A magas kőfal előtt egy frissen épített dombnál álltunk meg.

– Ez az? – kérdeztem.

– Igen. Megérkeztünk.

– Hát, lehetne picit takarosabb is. Bár a virágok tetszenek.

– Láttam a terveket, mielőtt elindultunk. Szerintem tetszeni fog, amikor elkészül.

– Akkor itt most elbúcsúzunk? – kérdeztem, és megfordultam, hogy ránézzek. A feje felett a horizonton a nap épp lebukott a hegycsúcsok felett, amitől az arca most árnyékba került.

– Igen, de csak amíg feljön a hold.

– Megvársz?

– Itt fogok állni.

– És most mi lesz?

– Oda kellene lépned – intett a fejével. Láttam, hogy mire mutat.

– Akkor viszlát! – mondtam neki csendesen.

– A közeli viszontlátásra! – búcsúzott ígérettel a hangjában. Még egyszer ránéztem, vettem egy mély lélegzetet, aztán végigsimítottam a feliraton. "Búcsúzunk tőled, Hajnalka. Ez nem a vég, csak egy új kezdet."